8. fejezet – A címer

Már sötétedett mire elérték céljukat. Ronan és társai már elég fáradtak voltak.
- Nem is annyira kis település, mint gondoltam – mondta Ronan.
Turboc észrevette, hogy Borgan tűnődik valamin.
- Mi a baj? – fordult feléje.
- Azon gondolkoztam, hogy most este van, feltűnés nélkül be tudok menni veletek. Szerintem nappalra viszont nem lenne szerencsés ott maradnom.
- Igen tudom, hogy mire gondolsz, azonban veszünk ki valamilyen szállást és akkor napközben ott tartózkodhatnál – felelte Turboc.
- Még meglátom, hogy melyik lenne a jó elgondolás. Szívesebben lennék inkább az erdőben. Születésem óta, az mindig elrejtett és menedéket nyújtott minden veszély elől.
Lassan óvatosan közelítették meg a várost. Jóval nagyobb település volt, mint akár Eredin vagy Fergen faluja. Este sem voltak kihaltak az utcák, elég élénk társasági élet zajlott. Így egyáltalán nem keltettek feltűnést a városban. Rengeteg idegen fordult meg a városban. A házak igen rendezettek voltak. Lepusztultság nyomát nem igazán látták. Egyre több házban gyúltak fények. Voltak, akik a vacsorához készültek a családjukkal, vagy akár magányosan és voltak, akik pedig a lefekvéshez. Természetesen sokan voltak jelen a környező bárokban is.
- Remélem sikerül szállást foglalnunk estére. Úgy nézem, nagyon sok átutazó van itt és bolondok lennének éjszaka nekiindulni az útnak – mormogta Ronan.
- Én azt javaslom, hogy először a szállást intézzük el és utána pedig ráérünk kicsit kikapcsolódni. Ráférne már mindannyiunkra – mondta Turboc.
Egy kisebb motel előtt haladtak el, amikor úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a szoba foglalásával. A szállás bejáratot követő helységében igen kevés fény fogadta őket. Egy öreg, ősz hajú férfi volt a szállás kiadója. Unottan üldögélt egy széken és kortyolgatta az italát. Már látszott rajta, hogy néhány pohárral lecsúszott a torkán.
- Üdvözöljük! Szobát szeretnénk kivenni az éjszakára – dörrent az éjszakába Turboc mély határozott hangja.
- Jó estét! Van még egy kiadó. Azt nem igazán szokták kivenni. Ide főleg magányos harcosok járnak. Az pedig egy négy ágyas szoba. Az megfelel? Más úgy sincs…
- Igen, kivesszük.
Kifizették, majd felmentek. Látszott, hogy valóban eléggé régen fordulhattak meg benne. A porból észrevehető volt, hogy régen takarítottak már itt utoljára. Valóban tág szoba volt. Az ágyak két oldalnál sorakoztak. A maradék helyen három szék, egy asztal és egy szekrény volt található. Még tartozott hozzá egy mellékhelyiség. Ronan belépve, a tükörben az arcát pillantotta meg. A tükörből viszont egy szinte számára is teljesen idegen arc nézett vissza. Az elmúlt hetek megtette hatását. Az elmúlt években megszokta, hogy Eredin miatt is gyakran borotválkozzon. Így most viszont szinte a teljes arcát nagyon sűrű és bozontos szakáll borította be. Úgy döntöttek, hogy megzuhanyoznak a szállás udvarán és meg is szabadulnak a szakálltól. Az elfnek szerencsére nem kellett ilyen problémával szembenéznie. Telihold volt így elég jól láttak az udvaron az est ellenére is. Egyszerű fából készült tartály volt, ami egy egyszerű fa vezetéken biztosította a „zuhanyzás” lehetőségét. A víz hideg volt és jól felfrissítette a fáradt vándorokat. Közben még sikerült a szobában található pengével emberi külsőt kölcsönözni maguknak. Ezt követően úgy döntöttek, hogy a környező bárok valamelyikében megpróbálnak kérdezősködni.

Ash és Gurdon egy számukra ismeretlen település kocsmájában iszogatott. Nem volt olyan nagy, mint amelyben Ronanék tartózkodtak. Senki sem fogott gyanút, hogy kik ők.
- Gyere, menjünk lepihenni – tanácsolta az agg mester.
- Én még maradok egy kicsit. Olyan jól esik, leöblíteni végre a torkomat.
- Rendben, de ne maradj sokáig.
Ők is úgy döntöttek, hogy megszállnak valahol, hogy végre megpihenhessenek, és kicsit rendbe kapják magukat. Ash megszabadult borostájától. Valamilyen szinten mindig is dolgozott benne a királyi hiúság. Nem szeretett koszosan és piszkosan járni-kelni. Ez érthető is volt, hiszen így nevelték. Egész életében arra készítették fel, hogy ha majd eljön az idő, akkor át tudja venni az uralmat és irányítani tudja az országot. Az országot… már ami maradt belőle. Tudta, hogy ha szükséges, akkor nem csak a könnyű, hanem a nehéz döntéseket is majd meg kell tudni hoznia. Ez jelentheti azt is, hogy ezreket kell adott esetben a csatába, ill. ez által akár a halálba is küldenie. Már a gondolatba is beleborzongott. Inkább a diplomácia híve volt, de sejtette, hogy adott esetben csak háborús eszközökkel fogja tudni egyesíteni az elszakadt részeket. A kiskirályok egy része nem fog behódolni előtte. Talán össze is fognak ellene, hogy továbbra is a maguk urai maradhassanak. Minden eshetőségére fel kell készülnie. Ezt hallotta, mióta csak elmenekültek a király palotából. Nem volt gyerekkora. Míg mások önfeledten játszottak, ő illem órákat vett, idegen nyelveket, harcművészetet tanult. A rég múlt történelmét is megtanították neki, hogy ha hasonló helyzetbe kerül, ne kövesse el ugyanazokat a hibákat. Azt se tudta már szinte, hogy mi mindent tanítottak neki.
Békés nyugalommal kortyolgatta italát, amikor néhány szemrevaló leány lépett be a bárba. Egyből felcsillant a szeme. Egyetlen egy dolog tudta vele feledtetni, ezeket a nehézkes gondolatokat, ha valamely nő társaságában lehetett. Ilyenkor néhány órára kikapcsolt. Nem gondolkozott ezeken a jövőbeli, igazán nehéz döntéseken. Csak a pillanatnak élt. Olyan volt, mint bármely egyszerű férfi. Akkor ő sem egy király volt. Ilyen alkalmakkor mindig tudta használni a diplomácia órákon tanultakat. Hiszen itt is csak megfelelően kellett „tárgyalni”, hogy elnyerhesse, legalább egy éjszakára a kiszemelt leányt. Már távolról felmérte a terepet. Két barna és egy szőke volt. Magára nézett. Tiszta ruha volt rajta. Tisztában volt azzal, hogy legtöbben nem tudnak ellenállni a kinézetének. Ezzel sokszor is élt, vagy éppen visszaélt.
- Jó estét hölgyeim, csatlakozhatok hozzátok?
Mindhárman tekintetüket az új jövevényre fordították. Magas és igen jóképű, nagyon elegáns férfi állt előttük. Szeméből pedig hatalmas melegség áradt. Mindhárman megörültek ennek. Kicsit haboztak, hiszen nem voltak hozzászokva, hogy ilyen férfi szólítsa meg őket. Általában rosszarcú és kötekedő, részeges alakok tették ezt. Erre most itt, ez a kifogástalan személy, aki hozzájuk akar csatlakozni.
- Gyere, foglalj helyet. Látjuk magányos vagy.
Amint leült, közelről is megszemlélte őket. Tudta egyből, hogy melyiket fogja választani. Folyamatosan tisztában volt vele, hogy kell irányítani a beszélgetést, hogy a barátnők ne haraggal, de azért észrevegyék, hogy melyikük a kiszemelt. A módszere mindig gyors és célravezető volt. A lányok hamarosan óriási nevetésükkel töltötték be a helyet. Ugyanakkor nem vették észre, hogy egy alak figyeli őket. Amikor látta, hogy mennyire belemelegedtek a társalgásba, sietve elviharzott.

Deres hajú, de arcra Dartonra megszólalásig hasonló kinézetű férfi sétált szokásos esti őrjáratán. Tiszteletből édesanyja, ugyanazt a nevet adta neki, mint ami férjéé. Caenlot. Tudta, hogy ezt szinte nem volt olyan ember, aki ne ismerte volna. Bár tudta, hogy apja hírneve miatt, ezzel a névvel felismerik őt is. Sokat gondolt fivérére, nem tudta feledni azt a napot, amikor megszállta a gonosz a szívét és ámokfutásba kezdett. Egyik napról a másikra történt. Édesapját súlyosan megsebesítette és őt is próbálta eltenni lába alól. Ezt követően elmenekült. Néhány nap elteltével arról értesültek, hogy meggyilkolta a szomszédos vezért és átvette azon országrész felett a teljes irányítást. Nem szálltak szembe az előző vezető hűséges követői, hanem azonnal hűséget fogadtak neki. Később, amikor megtudta, hogy a démonok keze lehet az egészben, akkor már nem is lepődött meg. Ugyanazt a nevelést kapták meg mindketten és mégis csak testvérét tudta vagy akarta megszállni a démon sötét lelke. Ez az egy mindig nyomasztotta. Úgy hitte, hogy tiszta szívű embert nem szállhat meg. Akkor testvére mégis miért lett az áldozata. Gyerekként soha semmilyen gonoszságot nem állapított meg benne. A legjobb barátságban nőttek fel. Évek óta várták a támadást. Mi több már azóta, hogy a varázslók csatája véget ért. A királyság szimbóluma volt a palota és várható volt, hogy valamelyik hatalomtól ittas vezér megtámadja, hogy elfoglalja. Csak kisebb támadások érték őket, szinte veszteség nélkül tudták kivédeni ezeket. Mindig olyan érzése volt, hogy ezekkel csak ellenőrzik a felkészültségüket és éberségüket, és ha eljön az alkalmas idő, akkor nagy erőkkel rohanják le őket. A „szerencse” azt volt, hogy a környező területek vezetői nem voltak képesek szövetségre lépni egymással saját makacsságuk miatt. Így egyelőre nem kellett tartani attól, hogy egyszerre több irányból és nagy létszámban támadnák meg. A legrosszabb eshetőségre is fel voltak készülve. Északon a hegyeken túl, az óceán terült el. Itt elég számú hajó volt, hogy mindenkit kimenekítsenek. Azt viszont elhatározta, hogy akárhogy is lesz, ő nem hagyja el ezt a helyet. Utolsó erejével is azon lesz, hogy megvédje. Ugyanakkor nem akarta, hogy vele pusztuljanak el ezek a bátor és hűséges katonák. Családjuk is volt, akikért szintén felelősséggel tartozott. Édesapjával ezt már megbeszélték régen. Ha tarthatatlan a vár, ami az egyetlen út a palotához, abban az esetben csak egy minimális haderő marad. Ami éppen addig elég, hogy a titkos járatokon mindenki rajtuk kívül elhagyja a várat. Mire rájönnek, merre is menekültek már bottal üthetik a nyomukat. Felnézett a palota távolban magasodó tornyaira. A holdfény megvilágította és így látszódott a romos torony. A hatalmas varázserők hihetetlen dolgokra képesek. Azóta bár rendbe hozhatták volna a romos részt, de úgy voltak, hogy ezt majd a jövendőbeli királynak kell megtennie. Ha lesz egyáltalán. Nem tudták biztosra, hogy a herceg életben van-e. Akkor pedig itt marad örök mementóul az utókornak, ameddig ők nem buknak el, és rombolják le porig az ellenségek. A palotát tisztán tartották, de senki sem tartózkodott benne. Várták azt, hogy a herceg visszatérjen. Mindegyik katonáját személyesen ismerte. A vár nyitott kapujában tíz felfegyverzett katonája állt. Csendben, bólintva köszöntötték egymást.
- Milyen az este?
- Nyugodt minden. Az őrszemek nem látnak semmi gyanúsat. Fogtunk egy újabb menekülőt. Egy asszony. Elég rossz állapotban van. Azonnal az elsősegély helyre vitettem.
- Rendben. Majd ha rendbe jön, beszélek vele. Sejtem ugyanazt mondaná, mint a többiek.
- Ceanlot, egy többen kérdezgetik, hogy mi lesz, ha így folytatódik. Naponta fogadunk be újabb és újabb földönfutókat. A terület pedig nem alkalmas ennél sokkal több éhes ember ellátására.
- Tisztában vagyunk a problémával. Sajnos nem tudunk jobb megoldást jelenleg. Nem rakhatjuk ki őket, azon mód megölnék őket, ha látnák, hogy tőlünk érkeznek. Mi vagyunk a királyság utolsó védőbástyája. Az elkeseredett és üldözött emberek csak itt tudnak menedékre találni. Ameddig nem tudunk terjeszkedni, addig ez a dolog sem fog megoldódni. Ugyebár, most az a legnagyobb gond, hogy védekezésre vagyunk kényszerítve.
- Értem. További jó estét!
Caenlot lassan visszaballagott a várban lévő szobájába. Felesége Norna már várta a vacsorával.
- Minden rendben? – kérdezte az asszony.
- A szokásos. Egyre többen vagyunk, ugyanakkora ellátmányra. Ezt pedig a katonák is érzékelik. Nem tudok nekik semmi biztatót mondani. Megöl ez a tehetetlenség.
A nő közelebb lépett a férfihez és megcsókolta őt.
- Nyugodj meg. Minden rendbe jön, én biztos vagyok benne. Nagyon büszke vagyok rád! Gyere, vacsorázzunk.
Norna szavai mindig megnyugtatták a férfit. Ugyanakkor tudta, hogy ezt a problémát meg kell, valahogy oldaniuk különben igencsak bajba kerülhetnek. Ha elkezdenek éhezni, akkor nem tudják megvédeni a megmaradt országot.

Shakrak’h a démonok legfőbb tanácsa előtt állt. Jelentést kellett tennie a vezéreknek. Itt még az ő szava sem számított túl sokat. Tudta, hogy ha megvonják tőle a bizalmat, akkor már semmit sem tehet, hogy ő maradhasson. Mindenhol tüzek égtek, a föld szinte vörösen izzott. Talán az emberek pokolként nevezték volna ezt a helyet, ha valaki élve idekerül és vissza tudna menni, elmesélni másoknak. De erre soha nem került sor. A hőség egy ember számára elviselhetetlen lenne, de számukra ez nem volt megerőltető. Itt érezték csak igazán magukat elemükben. Messze a nap sugaraitól. Mely az emberek számára az éltető világot jelentette, de számukra az erőtlenséget és akár a halált is jelenthette volna. Kicsit tartott tőle, hogy hogyan fogadják a bejelentését, de tudta, hogy az adu már a kezében van. Ezzel, amit most sikerült elérni, az elégedetlenkedők is a háttérbe szorulnak. Annak ellenére, hogy a három cél közül csak egyet sikerült elérni, tisztában volt vele, hogy ez most sokat fog jelenteni ennyi idő után. Egy magasabb helyre állt, egy sziklára, amit pódiumként használtak. Kicsit várt, hogy elcsöndesedjenek a teremben és a hallgatóság felé fordult.
- Démonok! Eljött a beszámoló napja. Sajnos, a vérvonal három megmaradt személyét, nem tudtuk még mindig kézre keríteni.
Felhördülés hallatszódott a teremben.
- Ne feledjétek ugyanakkor, hogy a három fehér varázsló közül már csak egy van életben. A legfontosabbat pedig még nem is mondtam el – itt hatásszünetet tartott, majd folytatta:
- Nerlont megtaláltuk, évtizednyi bujkálás után, és foglyul ejtettük!
A teremben hatalmas mozgolódás kezdődött és a moraj is elég hangos lett.
- Kipróbáltuk és működött az évezredek óta legendának hitt dolog. A démoni vérem és egykori tanítványainak vére – bár elég lett volna egy is, de biztosra mentünk – egy olyan erős burkot hozott létre, amelyből ő sem tud kitörni.
Néhány percnyi zajongás után egy idősebb démon felnyújtotta a kezét, hogy csendre intse társait.
- Shakrak’h örömteli ez a hír. De ameddig él, addig nem lehetünk a biztonságban. Nincs birtokunkban a könyv. Évezredekkel ezelőtt, amire az emberek már nem is emlékeznek és közülünk is csak kevesek, már azt hittük, hogy mi győzedelmeskedünk, de a könyv hatalma mindent megfordított. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg annyira összeszedtük magunkat, hogy ismét egyáltalán csak a földi világ meghódításának tervével foglalkozhattunk.
- De Nerlon kivételével nincs tudomásunk szerint senki, aki képes lenne megidézni őket…
- Hallgass! Nem voltál ott, nem láttad, mi történt akkor. Elbizakodottak voltunk és pökhendiek. Alig tudtunk páran megmenekülni. Nem kockáztathatunk többet. Meg miről is beszélünk, az ajtó a mi és a földi világ között zárva. Ennek nyitásához pedig még nem találtátok meg a pecsétet. Aminek darabjai ráadásul háromfele vannak. Persze nagy nehézségek árán át tudunk téged juttatni időközönként, de a nap egyből elveszi az erőnket. Érzékelted most te is. De ha megvannak a pecsétek és a könyv is a birtokunkban, akkor már nem lenne semmi, ami képes lenne megállítani minket!
Shakrak’h megsértődött kicsit, de nem érdekelte. Tudta, hogy ameddig az emberektől függnek, addig ilyen nehézkesen mennek a dolgok. Ha hosszabb ideig lehetne a földi világban, akkor hamar megtalálnák a három keresett személyt. Dartont a saját képére faragta, de az emberi tulajdonságai még így is gyengévé tették. A démonok ezt követően folytatták a tanácskozást.

Ash egyre jobban belemerült a fehérnéppel való beszélgetésbe. Észre sem vette, hogy a bárba néhány felfegyverzett alak érkezett. A lányok közül már inkább csak a szőkével foglalkozott, a másik kettővel már egyre kevésbé. Szemét vonzotta a lány fehér ruháján is jól körvonalazódó kebleinek látványa. Gondolatban már elmerült a gyönyörű halmok között. Ekkor meghallotta, hogy kardok csörögnek a közelében. Megfordult a zaj irányába és látta, hogy egy alak közeledik feléje kivont karddal. Nem ijedt meg, már megszokta, hogy más férfiak nem igazán kedvelik, hogy ennyire népszerű a hölgyek körében.
- Takarodj a barátnőmtől! – ordította a férfi.
A bár pultosa ijedten fordult a hang irányába.
- Kedves uram. A hölgyek egyike sem jelezte, hogy ellenére lenne a társaságom. Csak beszélgettünk, nem zavartam őket – felelte nyájasan.
A három lány riadtan egymáshoz bújt. Ekkor Ash elvette a kezét a lánytól, amit azt megelőzően fogott. A támadó hanghordozásából sejtette, hogy mindenféleképpen harcot akar. Normál esetben talán felállt és elment volna, de mivel hetek óta ez volt az első jó estéje, ezért nem akart gyáva módján elkullogni.
- Uraim, a hölgyek senkinek sem a tulajdonai. Majd ők eldöntik, hogy kivel szeretnének lenni.
- De nagy a pofád. Majd mi gondoskodunk róla, hogy örökre befogjuk…
A kardcsapás elől könnyed mozdulattal tért ki. A lányok sikoltva felugrottak és menekülőre fogták a dolgot. Nem aggódott a négyszeres túlerő miatt, viszont aggasztotta, hogy eddig főleg tág terekhez volt hozzászokva. Párbajra számtalanszor került már sor életében, de azokat nem ilyen helyeken vívta.
- Talán kint folytathatnánk…
- Megdöglesz! – kiáltotta a férfi.
A kardcsapások egyre hevesebbek lettek. Próbált úgy helyezkedni, hogy egyszerre csak egy tudjon hozzáférni. Az egyiket váratlanul sikerült megsebesítenie. A harcok komolysága ellenére is próbált úgy szúrni, hogy azzal támadóit csak megsebesítse, és nehogy megölje. De ez nem volt könnyű. Néhány perc elteltével, hála a tökéletes kardvívói képzéseknek már csak az utolsó tudta folytatni a harcot.
- Láthatod, hogy a barátaid miként álltak. Nem akarlak bántani, jobb lenne, ha feladnád a harcod. Aztán én is elmegyek.
- Té… tényleg elengednél? – kérdezte a férfi rebegve.
- Igen, de nem mondom kétszer!
A férfi nem volt rest azonnal abbahagyta a harcot és elfutott. Ash sejtette, hogy nem adják fel ilyen könnyen és hamarosan erősítés érkezik, és akkor igen csak nagy bajban lesz. A bár ajtajában ekkor, a szőke leányt pillantotta meg. Látta a szemében a félelmet.
- Ne félj, nem öltem meg a barátodat. Fel fog épülni, csak megsebesültek.
Hátat fordított a földön fekvő harcosoknak és elindult a kijárat felé, hogy visszatérjen szállására. A hölgy mellé érve megfogta kecses kezét és felemelte, hogy kézcsókkal elbúcsúzhasson tőle.
- Örülök, hogy megismertelek. Sajnálom, hogy csak ilyen rövid időre futotta az ismeretségünkből…
Ekkor, éles fájdalom hasított a hátába. Hirtelen fel sem fogta mi történt. A földön fekvő férfi, a lány barátja még fel tudott tápászkodni és leszúrta hátulról. Nagyon váratlanul érte ez az orv támadás. Megfordult utolsó erejével és hatalmasat ütött a férfi arcába. Mivel már amúgy is meg volt sérülve és elég sok vért vesztett, ennek következtében elájult rosszakarója. Azonban, Ash sem volt erre felkészülve. A térdére rogyott és szakadatlanul próbált felállni, de nem sikerült. Újra és újra visszarogyott a padlóra. A lány a barátját próbálta magához téríteni. Tudta, hogy egyedül nem lesz képes folytatni útját.
- Mire vársz már te oktondi, hozz segítséget! – förmedt rá a lányra.
A lány megszeppenve elrohant. Néhány pillanattal később egy tucat fegyveres rontott be. Tudta, hogy a lány még nem hozhatta őket, ezt biztosan az elmenekülő harcoló hívta ide.
- Most véged van! Megbosszuljuk, amit a cimboráinkkal tettél!
Védekezésképpen megpróbálta felemelni a kardját, de az jóval messzebb volt, hogy így, a földön fekve elérje. A férfi felé lépett, hogy végső csapást mérjen rá. Ekkor viszont különös dolgok történtek. Fényes villámok cikáztak, amik egyenesen a férfiakat vették célba. Azok pedig a fájdalomtól a földre rogytak. Pillanatokon belül harcképtelenné váltak. Az ajtóban Gurdon állt.
- Megöleted magad te eszetlen!
Mérgesen közelebb lépett és érezte, hogy bár elég súlyos a sérülés, de nem életveszélyes. A vállára tette a kezét és a fájdalmat valamennyire csillapította. Így már fel tudott kelni.
- Sajnálom, figyelmetlen voltam…
- Ami majdnem az életedbe került! Azonnal el kell innen mennünk.
- Ők úgy látom, hogy már nem árthatnak nekünk. Felesleges megint menekülnünk.
- Én nem is tőlük tartok. Már rájöttem, hogy miért nem találtak a nyomunkra. Mivel a sötét erői még nem tudták megvetni a lábukat eme földön, így csak emberi segítséggel tudnak a nyomunkra akadni, mivel nem tudják, hogy nézünk ki, így eddig tűt kerestek a szénakazalban.
- Nem tudják most sem, kik vagyunk.
- Na, igen. De elég feltűnő egy villámokat szóró öregember és egy elegáns ficsúr. A gond az, hogy a varázslást biztos vagyok benne, hogy egykori társaim is érezték és hamarosan a nyomunkban lesznek. A te hajthatatlan véred miatt, most igen komoly bajba kerültünk. Gyere, támaszkodj rám. Nincs elég erőm meggyógyítani most. A villámlás ki vette majdnem mindet. Nem vagyok már ifjú.
Ash lehorgasztott fejjel követte mesterét. Nem vitatkozott vele, tudta, hogy igaza van és csak egy hajszál híján múlt az élete. Ha ő nem lép közbe talán már minden mindegy lenne.

Végül Borgon is velük tartott a városba. Próbáltak feltűnés nélkül érdeklődni. Mivel mindenfajta és sok új ember megfordult mindig a városban, így ők sem lógtak ki közülük. Egy asztalnál ültek és jóízűen kortyolták a hűsítő italukat. A bár igényesen volt berendezve. A városban igen forgalmas helynek számított. Azért választották ezt, mivel így biztosra vehették, hogy kapnak információt arra vonatkozóan, hogy hol található ez a jelképekkel foglalkozó ember. Ronan egykedvűen és bambulva ült a helyén. Turboc szelíden megrázta társa vállát.
- Hé, te, ne aludj! Tudom, hogy máshol jár az eszed és hiányzik, de ha folyamatosan csak magadba fordulsz, attól nem lesz jobb semmivel. Próbálj meg kicsit kikapcsolódni. Reggel, amint megtudtuk az öregembertől a dolgokat, úgyis újra útra kelünk.
- Nem könnyű. Ráadásul olyan fura érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mintha történt volt valami jelentős dolog, de nem rosszra gondolok.
- Örülök, hogy veletek tartottam. Több új dolgot láttam az elmúlt hetekben, mint amit egész életemben. Elég furcsák vagytok számomra, ezt talán soha nem fogom megszokni. Igaz ezért vagytok ti emberek, mi pedig elfek. Nem lehetünk mindenben egyformák.
A két férfi elmosolyodott. Borgan már jól beillett kis csapatukba. Hasonlóan gondolkoztak életről és ugyebár hasonló célokért is küzdöttek. Jól megértették egymást. Természetesen azért voltak jelentős eltérések is. Szerencsére senki nem figyelte meg, hogy egy elf van köztük. Úgy gondolták, hogy ajánlatosabb, ha nem fedik fel a származását. Így a ruházattal teljesen elfedték hegyes fülét, mert az elég szemet szúró lett volna.
Még egy kicsit maradtak, mielőtt nyugovóra tértek.

A férfi, aki jól ismerte a különféle címereket, persze csak mellékállásként foglalkozott ezzel. Egy cipész műhelye volt a város szélén. Illedelmesen köszöntek és elmondták, hogy mivel kapcsolatban keresték meg. Bizonyos összeget kért munkájáért cserébe. Mióta „hírnevet” szerzett ezzel, hogy szinte minden címert ismert, egyre többen és többen keresték meg.
- Mutassák mit hoztak – mondta a férfi.
- Tessék.
Turboc lerakta az asztalra és kíváncsian várták, hogy megtudhassák, kik voltak mestereik gyilkosai. Csodálkozva méregette az öreg.
- Ez már azért is különleges, mert nagyon ritka, hogy ilyeneket aranyból készítsenek. Csak nagyon tehetős emberek tehetik ezt meg. Sajnos így elsőre nem ismerem fel.
- Nem ezért fizettünk…
- Nyugalom. Bár a jelet nem ismerem, bizonyos dolgokból ki lehet következtetni, hogy kihez tartozik. Hasonlít Darton címerére, de attól eltérő. Az biztos, hogy hozzá köthetőek, akik ezt használják.
- Ki az a Darton? – kérdezték csodálkozva.
- Ne vicceljenek, kérem…
- Komolyan mondtuk – felelték kórusban.
Rájuk nézve látta, hogy tényleg fogalmuk sincs, kiről van szó.
- Nem tudom, hogy hol élhettetek eddig, de őt mindenki ismeri legalább hallomásból. A szomszédos terület uralkodója. Ezt csak halkan mondom, hogy úgy néz ki a legerősebb is mind közül. Hónapok óta készülünk, hogy megszállják ezt a területet is. A hadseregünk úgy tűnik, hogy jóval gyengébb. Már bekebelezett jó pár területet. A közvetlen vele szomszédos országok közül már csak a miénket és Caenlot területét nem foglalta el. Caenlot pedig haderőben egálban van véleményem szerint vele, így nem hiszem, hogy ha ismét terjeszkedni akar, akkor azt támadná meg.
- Még mondj róla pár dolgot. Bármilyen mendemonda érdekelne vele kapcsolatban – kérte Ronan.
- Vannak elég érdekes felvetések. Néhány éve szerezte meg a hatalmat úgy, hogy meggyilkolta az előző vezetőt. Átvette az irányítást. Sokan az mesélik, hogy megszállta a gonosz és azért tett szert ilyen jó hadvezéri képességekre. Bár én ezt teljesen kizártnak tartom. Túl sok élénk fantáziájú ember unatkozik…
Ronan és Turboc összenéztek. Már tudták, hogy biztos ő irányítja az összes ellenük irányuló támadást. Sejtették, hogy nem lesz egyszerű a közelébe kerülni. Úgy döntöttek, hogy néhány napig még a városban maradnak és megtervezik, hogy mi legyen a következő lépés. Elbúcsúztak a férfitől és visszatértek szállásukra.