Andenon történetei

7. fejezet – A sötétség közeleg

– Nem sokára elhagyjuk az erdőt. Meglepő, több nap szükséges hozzá, hogy átvágjunk rajta gyalog. De a lovak ezen a göröngyös úton biztos eltörték volna a lábukat – mondta Borgan.
– Innen még számításaim szerint legalább két nap vágtázás szükséges, hogy elérjünk oda, ahol meg tudják mondani nekünk, hogy kinek a jelképe ez a címer – jelentette ki határozottan Turboc.
– Akkor pedig megtudjuk, hogy kik ölték meg a mestereinket – válaszolt Ronan.
– El kell mondanom nektek valamit. Mi elfek elég érzékenyek vagyunk a környezetünkre. Ez áldás, de néha átok is. Egy ideje, néhány napja érzem, hogy démoni hatalom van jelen a földön. Egyesek úgy tartják, hogy a varázslók háborúja mögött a démonok hatalomátvétele volt a háttérben. Célja ezzel az volt, hogy védtelen maradjon ez a világ a támadásukkal szemben. Ami viszont nem érthető, hogy miután a fehér varázslók elbuktak miért nem támadtak? - kérdezte választ nem várva.
– Nem beszélve arról, azóta évtizedek teltek el – reagált Ronan.
– Fergen nem igazán beszélt a démonokról, de annyi biztos, hogy rengeteg energiára van szükség, hogy átlépjék a túlvilág és az e világ közötti határt.
– Itt valami másról lehet szó. Van valami dolog, ami távol tartja őket innen. Nem véletlen akkor csaptak le, amikor már Fergen és Yaztromó már igen idős volt. Talán korábban nem lettek volna képesek rá, hogy legyőzzék őket. Az elfek pedig hallottak olyat is, hogy a druidáktól tartanak, akik védelmezik a földi világokat.
– Bah... butaság. A druidák nem léteznek. Ez csak egy legenda – reflektált ismét Ronan.
– Nem, ez nem legenda. Ameddig nincs végső veszélyben a föld, addig nem is lehet megidézni őket.
– Csak tudni kellene létezik-e olyan személy, aki képes erre. De mivel nem tudjuk így kétséges, hogy erre sor kerül-e – gondolkozott hangosan Turboc.
– Mit tudtatok meg a pecsétekről? – érdeklődött Borgan.
– Semmit nem tudunk rólunk. A mestereink azt mondták, hogy ez a kulcsa nem csak a világ megmentésének, de a káosz végének is. Bárcsak tudnánk, hogy mire képes – válaszolt Ronan.
Az éjszakát már az erdő másik végén töltötték. Felváltva őrködtek és mivel összesen hárman vándoroltak, így mindegyikük elég sokat tudott aludni és így másnap kipihenten vághattak neki az útnak.

– Eredin jól vagy? – kérdezte édesanyja ijedten.
– Semmi baj. Csak kicsit megszédültem...
Édesanyja eltűnődött.
– Mond csak. Nem szokott néha émelyegni a gyomrod?
– Igen szokott olykor-olykor. De nem tudom mitől, nem is eszek olyanokat.
– Lányom ne aggódj, nem vagy beteg, egészen másról van szó.
– Nem értem.
– Úgy néz ki a dolog, hogy áldott állapotban vagy.
– Ezt honnan tudod? - kérdezte meglepődve.
– Lányom, voltam jó néhányszor ilyen állapotban. Biztos vagyok benne, hogy gyermeked lesz.
Eredin leült egy székre és a kezét a hasára tette.
– Ez csodás dolog. Csak tudnám, merre jár az apja... Már majdnem egy hónapja elment és semmit sem hallottunk róla, azóta. Remélem nem esett semmi baja...
Ekkor Nitzia lépett ki a szobából a konyhába, ahol Eredin és édesanyja is tartózkodtak.
– Ne aggódj! Tudom nehéz ezt így megmagyarázni, de valamiért érzem, hogy biztos semmi baja nem esett. Fontosak vagytok neki. Úgy értem te és a kicsi is. Sok boldogságot hozzá!
Közelebb lépett nővéréhez, átölelte és megpuszilta.
– Vigyáznod kell magadra. Ez a sok bánat nem tesz jót a babának. Biztos lehetsz benne, hogy vissza fog térni hozzád!
– Hát lehet, hogy visszatér, de remélem, hogy addig nem évek fognak eltelni. Elég nehezen bírom nélküle.
A hasára tette a kezét. Eredin már megszokta, hogy húga gyakran odarakja a kezét, vagy éppen simogatja a hasát. Ő nem is sejtette, hogy Nitzia mi mindent lát, amit a legtöbb ember nem. Érezte, hogy a baba szíve nagyon erősen ver. Teljesen egészséges volt. Valami kimondhatatlan energiát is érzett belőle áradni. Nagyon nagy ember lesz, talán még az apjánál is többre fogja vinni. Ránézett nővére arcára. Na, igen, igazi szerelemgyerek, nem is lehet ez másképp. Ránézett nővérére és úgy látta az arcán, hogy a várandós állapot, még jobban megszépítette. Teljesen kivirult. Hiányzott neki Ronan, de az, hogy a közös gyereküket hordozza a hasában, láthatóan boldoggá tette. Az elmúlt hetek Nitzia számára is viszonylag jól teltek. Sikerült magában jobban elnyomnia az érzéseit a férfi iránt és ezt tudta, hogy főként annak is köszönhető, hogy testvére ilyen állapotban van.

Öreg férfi ült egy különleges ketrecben, melyből még az ő hatalmas ereje sem tudta kiszabadítani. Tűnődött. Szerencsére pár órája csend volt, így végre azzal tudott foglalkozni, amivel szeretett volna. A probléma azt volt, hogy míg elméje rabságban volt, sok-sok év telt el, és fogalma sem volt, hogy mi történt addig a világban. Ugyanakkor aggódott is. Nem a saját sorsa miatt, hanem a kis herceg élete miatt. Még apró gyermek volt, amikor elrejtette, a gonosz erők elől, és mivel nem tudta mennyi idő telt el, így azt sem tudhatta, hogy már felnőtt férfi lett. Azt tudta, hogy a gyűrű megszűnésével, az a világ is megszűnt. Nem tudta, hogy az ereje eltompult, vagy a ketrec okozza-e, de nem tudott az elméje által sem kitörni innen. Ilyet nem tapasztalt még soha.
Régen bárhol is volt, egyik percről a másikra, akár egy szálló sas madár felülről tudott megszemlélni egy-egy vidéket. Ha akart, akkor pedig bármely ember gondolatába beleférkőzhetett. Soha nem ártó célzattal tette ezt. Emberként született ő is, de a hatalom, amellyel rendelkezett, soha nem tette lehetővé, hogy úgy éljen, mint ők. Szeressen, gyermeket nemzzen, vagy akár megcsókoljon egy nőt. Nem tiltotta semmi, hogy így tegyen. De látta, sokszor, hogy milyen nehéz az egyszerű embereknek is, elviselni a különféle fájdalmakat. A fizikai fájdalmaktól nem félt soha életében, de a lelkiektől még ő is tartott. A nagy erő, nagy felelősséggel jár, mondta mindig és e szerint is cselekedett. Ugyanakkor mindig csodálta őket. Mennyit képesek egymásért tenni, vagy sajnos akár egymás ellen. Mennyire tudnak szeretni és mennyire tudnak gyűlölni. Az érzelmek, amiket érzett, amikor a gondolataikba férkőzött, mindig meglepte és csodálattal töltötte el. Mennyire különfélék, de ugyanakkor sok közös dolog is volt bennük.
Gondolataiból az ajtó nyitása zökkentette ki. A bejáratban egy fekete gombszemű és hajú lány arca jelent meg. Bekukkantott, majd amikor megpillantotta Nerlont, belépett a helységbe és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Karcsú volt és rendkívül szép. Nerlon emlékezett sok mindenre, ami abban a kábult állapotában történt vele, amikor még elméje a gyűrűbe volt bezárva. Tudta, hogy ezzel a lánnyal utazott és ő volt előtte az „áru” a rabszolga vásáron. Meglepődve nézegette a lány az idős férfit.
- Ki vagy te, hogy ennyire őriznek? Amikor még együtt hoztak minket, csak egy bolond voltál.
- Nem hiszem, hogy a nevem bármit mondana számodra. Nerlon vagyok. Elég, ha annyit tudsz, hogy régen hatalmas erejű varázsló voltam.
A lány eltátotta a száját, elhitte, hiszen tudta, hogy egyszerű embert nem zárnak így be.
- Én Cetlin vagyok. Egy faluból raboltak el engem, néhány lakossal egyetemben. Most pedig Darton rabszolgája vagyok – mondta szomorkásan. Amikor kiejtette a nevet egy könnycsepp gördült le a szeméből.
Nerlon szavak nélkül is tudta, hogy Darton meggyalázta ezt a lányt is, mint oly sok másikat. Talán még a szépsége miatt pár napig elszórakozgat vele, de utána ő is a többi sorsára jut. Nem tehet viszont semmit, hiszen nem tud kiszabadulni önön erejéből. A lány fogott a kezében valamit.
- Éhes vagy? – kérdezte tőle.
- Elfogadom, köszönöm.
A lány közelebb lépett, leguggolt és átnyújtotta a hússzeletet a férfinek. Ahogy betolta a rácsokon a kezét, Nerlon talán túl hirtelen nyúlt oda. Egyik kezével az ételt, másik kezével pedig a kezét fogta meg. A lány megijedt.
- Ne bánts, eressz el!
Megpróbálta kihúzni a kezét, de Nerlon erősen tartotta.
- Nyugodj meg, nem bántalak.
A lányon, ekkor nyugodtság lett úrrá, nem tudhatta, hogy mágikus erejével nyugtatta meg a lányt. Már érezte és tudta, hogy megbízhat benne. Ahogy megérintette a lányt, mindent látott, amit régen is. A lány minden gondolatát. Nagyon naiv, tele félelemmel, ugyanakkor hatalmas jóság van benne. Minden vágya, hogy újra biztonságban lehessen. Nerlon tudta már, hogy ereje megvan, csak a rácson túl nincs semmilyen hatása. De, itt a cellán belül minden működik szerencsére. Eleresztette a kezet és lassan kihúzta a rácsok közül.
- Köszönöm, kedves tőled.
- Te nagyon jó ember lehetsz – nézett a férfi szemeibe.
Ez meglepte az ősz hajú varázslót. Az imént volt a fejében, de ezt a tulajdonságát nem vette észre. Tehát jó emberismerő. Elmosolyodott. Mindig csodálta az embereket, mennyire bonyolultak.
- Az ajtó előtt nem álltak őrök?
- Nem, egész nap nem volt senki. Azt hallottam félszavakból, hogy semmi esély, hogy kiszabaduljál.
Nerlon ismét elmosolyodott.
- Nem értem, miért vagy ilyen jókedvű ilyen helyzetben.
Shakrak'h nem változott sok mindenben. Ugyanúgy lebecsüli, mint korábban. Tudta, hogy ez a későbbiekben még előnyére válhat. Sejtette azért, hogy a démon is felkészült a harcra. Még messze a küzdelmük vége. A lány elbúcsúzott.
- Vigyázz magadra, ameddig én nem tudok rád vigyázni!
Ezt Cetlin nem értette, hogy segíthet neki, ez a bebörtönzött „idegen”. Még kiszabadulni sem tud, nemhogy bármit is tegyen, a sok rossz ellen, ami van.

Gurdon és Ash meglepődve tapasztalta, hogy bár a menedék megszűnt létezni, de őket nem vették üldözőbe. Nem tudták, hogy mi az oka ennek. Már jó ideje vándoroltak céltalanul és próbálták elkerülni a lakott területeket. Éppen egy erdőben voltak, pihenőt tartottak. Gurdon megosztotta a dolgokat, amiket gondolt:
- Biztos vagyok, hogy valami jelentősebb fordulat történhetett, hogy nem vettek minket üldözőbe. Mivelhogy Nerlon rejtett el minket, így biztos, hogy vele történt valami.
- Azt nem értem, ha ő olyan nagy mágiával bíró varázsló, akkor miért nem tudta egyszerűen legyőzni az ellenfeleinket?
- Ezt megbeszéltük már számtalanszor. Ahonnan ő az erejét nyeri, csak bizonyos szabályok betartása esetén marad meg ez a hatalma. Így is elég sokat tett értünk. De valami történhetett vele, hiszen mióta elrejtett minket még gyerekkorodban, azóta nem látta senki sem. Mintha, egyszerűen a föld nyelte volna el. Annyit tudok, hogy életben van. A mesterem volt, bizonyos kötelék van közöttünk. Így bizonyos szintig tudom, hogy mi történik vele, kb. merre jár. De semmi bővebbet.
- Szívesen megismerném. Az érdekes, hogy az emberek többsége máig úgy tudja, hogy heten vettek részt a varázslók. Nem is sejtik, hogy a hat tanítvány csapott össze egymással és ő nem is volt jelen egyáltalán.
- Ez nem érdekes. A lényeg, hogy a földet még mindig nem tudták elfoglalni a sötét erők. Biztos vagyok benne, hogy a két harcosnak, akit Fergen és Yaztromó kiválasztott valamilyen módon köze van ehhez.
- Nem beszélve rólam. Királyi örökségem, egyben a vérem hordozza a fény erejét.
- Igen, ez így van. Ameddig te élsz, tudomásom szerint nem jöhetnek a földre. Tehát, mint mondtam, egy kivétel van. Ha megtalálják a könyvet és sikerül megszerezniük mind a három pecsétet, akkor nem tudom van-e bármi esély rá, hogy megállítsuk őket. Nerlon ezt soha nem említette. Ahogy ismerem, biztosan van olyan terve, amit még ebben az esetben is be tudna vetni. Csak az a gond, hogy nem tudjuk, hogy merre van és tud-e cselekedni.
A két férfi csöndben nézte egymást. Fáradtak, csapzottak, piszkosak és kimerültek voltak. Menekültek, de azt se tudták, hogy pontosan mi elől. Tudták, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Caenlot és az általa védett területre akartak eljutni. Két út állt előttük. Vagy átvágnak a legrövidebb úton Darton területén át, ami felér az öngyilkossággal, ha lebuknak. A másik, hogy megkerülik, de így jó pár más területet kell érinteniük. Valamint az a megoldás hetekkel megnöveli az utazás hosszát. Ráadásul azok a részek sem biztos, hogy biztonságosabbak. Soha nem hunyták le a szemüket egyszerre, mindig egyikük őrt állt. Mivel csak ketten voltak, így óráról-órára kialvatlanabbak lettek. Úgy döntöttek, hogy a következő napon megpróbálnak egy kis faluban szállást szerezni és ott megpihenni. Ehhez viszont szükséges volt, hogy a legkevésbé feltűnő módon jelenjenek meg.

Shakrak’h az ablak előtt állt és tekintete a vár udvarán pihent. Mivel sötét volt, az ereje jóval nagyobb lett, mint nappal. De még így csak a töredéke volt, ahhoz képest, amit a túlvilágon megszokott. Tudta bár az emberek nem látják a napot, az ugyanúgy ott van, csak éppen a Föld másik oldalán. Ez pedig minden odaát lévő lényt nagyon bosszantott. A gondolataiból az ajtónyitás zökkentette ki. Darton lépett be.
- Nerlon nem mondott semmit. Tényleg nem akarod, hogy megpróbáljuk kiszedni erőszakkal belőle az információkat?
- Megmondtam, hogy senki sem mehet be hozzá. Túlságosan veszélyes még így is. Ismerem, hogy ha kínoznánk, se tudnánk meg semmit tőle. Csellel kell kiszednünk belőle, mit tud.
- Mi a terved?
- A te figyelmedet elkerülte, de az enyémet nem, hogy az ágyasod a mai napon bent járt nála.
- Azonnal intézkedem, hogy ne tehesse meg ezt többé.
- Ne heveskedj! A legjobb, hogy ha a lány se tudja, hogy mi tudunk erről. Nerlon jobban meg fog bízni benne. Neki talán elmond olyan dolgokat, amiket mi még erővel se tudnánk kiszedni belőle. Tudom, bízhatok benned, de arra kell utasítsalak, hogy a továbbiakban ne keresd ennek a lánynak a társaságát esténként. Van elég, és ha akarsz lesz új is. A kedvenceidet, akiktől nem tudtál még lemondani, úgy is itt tartod. Ő neki is adj egy szobát.
A démon egy tárgyat vett elő és átnyújtotta a férfinek.
- Ezt rejtsd el a szobájában. Így minden gondolatát és dolgait ismerni fogom. Bármit, amit Nerlon mond neki, az nem marad titok előttem sem. Ez az egyetlen esély, ami most eszembe jutott. A lány a legjobb, ha nem sejt semmit. Abban biztos vagyok, hogy Nerlon gyanút fog, de pont az ilyen elesett, védelemre szoruló emberek voltak mindig is a gyengéi. Mivel a lány az egyetlen kapcsolata a külvilággal, így akkor is bele fog menni, ha tudja is, hogy ez esetleg kelepce.
Darton elégedetten mosolyodott el. Hiába nem véletlen, hogy ennek a démonnak adták a jogot, hogy vezethesse a támadást. Ravasz és nagyon okos. A megfontoltságot mindig csodálta benne. Bár tudta, hogy nekik jóval több idejük van tervezgetni, mint az embereknek. Soha nem kérdezte, hogy mennyi ideig él egy démon, de úgy sejtette, hogy akár örökké is.
- Vissza kell, térjek ma éjjel. Bár szívesen felügyelném a dolgokat, de otthon is vannak teendőim. Egyre több az elégedetlenkedő, sokan pályáznak a helyemre is. Sokszor arra fecsérlem az időmet, hogy a különféle démonoknak, akik ellenem szervezkednek, elvegyem a kedvét. Amennyiben továbbra is, ilyen kedvező irányba mennek a dolgok – a néhány gikszert leszámítva, - akkor hamarosan az invázió vezetésével kell foglalkoznom. Neked pedig Darton, fontos szereped lesz benne. Caenlot sem állhat ellent a továbbiakban. Mindenkit lerohanunk a földi világban.
A férfi elégedetten mosolyodott el. Ikertestvére Caenlot nevének hallatán a gyűlölet, amit érzett iránta, ismét a felszínre tört. Nem tudhatta, hogy ez már nem is ő, hanem egy sötét erő jelenléte benne. Csak azt tudta, hogy ez által hatalomra tett szert. Ezrek követték parancsait. Tisztában volt ő is, hogy élet és halál ura egy személyben. A támadást már évek óta tervezgette. De jelenleg Caenlot rendelkezett a legjobban kiképzett és felszerelt hadsereggel. Létszáma kb. a 3000 főt közelítette meg. Az ő csapatai hozzájuk képest szedett-vedett társaság volt csak. Bár a környező megszállt területek által, már létszámban felülmúlta őt, de tudta, hogy egészen más, hogy valaki csak zsoldos vagy hűségből harcol az adott oldalon. Jelenleg még korai lett volna megtámadni őt. Bár a gyűlölete éltette, de taktikus hadvezér is volt. Számításai szerint már jelenleg is le tudná győzni, de ebben az esetben akkora veszteség lenne, hogy a megmaradt haderő nem lenne képes fent tartani az uralmat. Ameddig a démonok nem tudják elfoglalni a világot, sok mindenben függ tőlük.